Nap sorozat III. Szerkezet és önvaló

Tudod, amikor észreveszed, hogy vannak gondolatok, s azoknak igen jól körülhatárolható szerkezete van, akkor feltűnik, hogy ezek a gondolatok át vannak szőve érzelmekkel. S ezeknek az érzéseknek ugyancsak felismerhető és látható szerkezetei vannak. S a szerkezetek követése végül elvezet a testedhez.

És annak is szerkezete van. És oda és vissza. Egyik szerkezet a másikba nyúlik és tovább. Testtől gondolatig és gondolattól testig. Az irány szinte mindegy. Finomtól nehézkesig, vagy nehézkestől finomig. Csak tükör mondat, csak tükör elképzelés. Ahogyan a fent és a lent. Valójában nem két végpont, csupán egyetlen egy pontocska kétféle szemszögből. Ha lentről nézek fel, úgy fent van valami és én úgy tűnik lent vagyok. És persze ha fentről nézek le, úgy lent ragad a figyelmem és persze az a dolog lent van, én pedig fent vagyok.

De ha a pontban állok. Feltűnik, hogy nincs lent és nincs fent. Illetve csak valamihez képest. De ha ez a pont történetesen az egyetlen pont, amiben minden és mindenki benne van: Nos akkor az a helyzet, hogy nincs semmi sem feljebb és lentebb. Mert ebben a pontban nincs tér, mert minden egyszerre jelenlevő. Pont itt van, és pont most.

Most sokan arra gondolnak: Na Ati megint filozofál. Tudom, mert én is erre gondolok . Pedig hihetetlen mennyire nem filozófiáról van itt szó. Egyetlen pont, a most egyetlen dobbanása olyan hihetetlenül végtelen, sőt formátlan, hogy a szó, amivel megragadnám, szétfolyik. Valamilyen fura filozofálgatásba torkollónak tűnik fel az elme előtt.

Mert milyen boldog is az egó, ha végre talál valami fogódzót. Neki történetesen tök mindegy, csak lehetőleg legyen rajta címke. Hogy pozitív, vagy negatív, az már részlet kérdés. A lényeg, hogy na akkor ehhez képest már ő létezik. S talán fölényt is élvez akkor, ha látja: filozofálgatok.

És így kedvesem újra vissza is zuhantunk a szerkezetbe. Gondolat szerkezet lett, amihez érzelmi szerkezet párosult, amihez fizikai, amihez érzelmi, amihez gondolati. Jó kis kör. Fura kis kör. Hullámzik is meg körbe körbe is jár. Ha kocsi lenne, nekem bejönne. Ha motort hajtana, vagy áramot termelne, azt mondanám: Húha, ez már döfi!

És tényleg, mint szerkezet, mint valami olyasmi, ami szolgálatban áll, akarom mondani szolgálatában áll az Egynek, nos mint ilyen igen szép dolog. De ha önmagában áll és én és mi azt hiszem, hogy ez a szerkentyű vagyok én, és csak gabalyodok, csak görcsölök és megoldok és fent vagyok és lent vagyok, akkor kinek a szolgálatában áll? Akkor mi végre is jár ez a kis jószág? Akkor mi is az értelme?
Nos, ahogy mondani szokás: „Az örödög a részletekben rejlik”
És ki is egészíteném – Isten pedig az egészben.

Benned és bennem és őbenne és bennünk és bennetek egyszerre.

Nehéz dolog ez? Úgy értem nehéz meglátni a szerkezetet lényünk birodalmain, azaz önmagunkban?

Nekem nem. És ha nekem nem, mivel én te vagyok, hát neked sem. Figyelni kell csupán. A szerkezetet? Nem. Belenézni önmagadba. És keressek szerkezeteket? Ne keress ilyet. Az ott lesz az orrod előtt. Színes szagos szélesvásznú, amit látnom kell? Az, ha úgy döntesz így látod majd. De akármilyen is lehet. A lényeg, hogy figyeld meg.

Erről eszembe jut a csend. A csend hatalma. Korábban azt gondoltam ez a dolog némaságot jelent. Azt hittem olyan a benső csend, mint a külső. Mint amikor kikapcsolom a zenét és hirtelen csend lesz.

Aztán figyeltem. És próbáltam elcsendesíteni a gondolatot. Nagy nehezen, pillanatokra sikerült is. De az érzelmek elcsendesítésének még csak a közelébe sem jutottam ezzel az elfojtósdival.

Aztán szólt valaki, egy hang – talán egy könyv hangja már nem tudom, s azt mondta figyeljek a figyelésre. Na hát én szó szerint vettem. És mondhatom jó ,hogy nem kaptam gondolatizomgörcsöt attól a kínlódástól amit műveltem. Nem ment. Később rádöbbentem: Naná hogy nem megy! Átérezni, belehelyezkedni, azonosulni kéne a figyelővel. Igazság szerint az tűnt fel, hogy figyelmem nem olyan, mint a gondolataim. Sőt ez nem is olyan, mint amilyennek képzeltem magam. Valahogy benne is van meg nem is a dolgokban. És valahogy sokkal valóságosabban én vagyok, mint bármi más. Na ez már döfi. Ez megy. S hirtelen feltárult valami különös megértés. Például az: Mit jelent csendesnek lenni. Gondolatok jobbra balra. Érzelmek hullámai és mélységei ameddig a szem ellát. Csupa zaj és zsivaj és persze szimfónia és dal. Minden csak nem csend. Mégis a szemlélő, a figyelő tudatosság, aki vagyok csendben van. Szemlél és közben ő maga, akarom mondani én magam vagyok a csendesség.

Mert nem a zsivajos, zakatoló szerkezet vagyok. Az nem én vagyok. Illetve én vagyok, ha azt hiszem ez az én a szerkezet. De ez nem az, aki valójában vagyok. Ez hogy úgy mondjam nem a kocsim. Még csak nem is az én szerkezetem. Ez mindannyiunkké. Használatra való és nem birtok. Használatra való és nem én. Használatra való és kész.

De mégis miből derül ki mindez? Egyszerűen ebben a figyelemben otthon vagyok. Nem szerkezet, nem idő, nem tér. Jelen van. Ez az egyetlen dolog, amit mondhatok róla.

De mégis, hogy a csudába lehet összekapcsolódni ezzel a figyelemmel? Mondom, csak átérezni tudod. Valahogy oda irányítod a tudatosságodat. A fókuszpontodat. És ki az, aki irányít? Ki az, aki a figyelemre helyezi a hangsúlyt? Az barátom, az vagyunk mi! Az vagyok én, aki vagyok és az vagy te, aki vagy.

Isten.

Zadakul Ati 2008.08.23.

http://magunk.hu