Adamus Saint Germain: Hogyan teremtitek a saját valóságotokat? (Teremtés sorozata 2.rész)

Adamus Saint Germain: Teremtés sorozata
Második beszélgetés arról, hogyan teremtitek a saját valóságotokat
Csatornázta: Lendvai Dóra
2008-06-18

Azt már tisztáztuk az előző beszélgetés során, hogy ti azért vagytok itt a földön, hogy megtapasztaljátok önmagatokat, megtapasztaljátok, hogy kik is vagytok valójában. Ehhez a tapasztaláshoz azonban szükségesek bizonyos körülmények, bizonyos egymásra épülő tapasztalati rendszer, és egy, az emberekkel történő állandó interakció. Ha úgy nézzük az életet, a tiáltalatok megtapasztalt valóságot, mint egy diafilmet, nagyon könnyen nyomára lehet bukkanni annak, hogy mennyiben igaz az az állítás, hogy a fent említett körülményeket, tapasztalási egymásrautaltságot és az emberekkel való interakciókat mind ti teremtitek a valóságotok tájképére. Mikor lecsapódik a tudatotok a fizikai testetekhez, akkor elindultok egy úton, amit úgy is lehetne szimbolizálni, hogy elkezdtek kivetíteni magatokból egy diafilmet. Ti egy gyönyörű, hatalmas diavetítő vagytok, amibe számtalan filmet lehet fűzni. Van egy dobozotok, és abból kiválasztotok a magatok számára egy filmet (ez a fő téma, amit az előbbi beszélgetésben már említettem). Nos, befűzitek ezt az általatok választott diafilmet a saját vetítőtökbe, és elkezditek kockáról kockára végignézni. Mindig csak egyetlenegy kockát tudtok nézni, és a filmet csak lineárisan tudjátok a vetítőtökben tekerni. Minden, éppen a falra vetített kocka szimbolizálja az aktuális jelen állapototokat, az „Itt és Most”-ot. Minden, az Itt és Most során vetített kocka két dolgot foglal magában: egyrészt kapcsolódik az előző kocka tartalmához – különben, ha nem így lenne, nem lenne a történetben folyamatosság – és tartalmaz egy, a következő kockára való utalást is. Valahogy így: „Amikor a séta után Micimackó kiért a tisztásra, talált egy kis kosarat és belenézett.” Mi következik ebből a mondatból? Benne foglaltatik egyrészt, hogy Micimackó egy kis sétát követően került a tisztásra, tehát ebből következtethetünk az előző kocka történéseire; másrészt magában foglal egy lehetőséget, ami számos, végtelen potenciálba ágazik, mégpedig a „belekukkantott a kosarába” mondatrész tartalmazza ezt. Mert innentől a történet számos irányba ágazhat el, hiába, hogy a kis erdei séta eredményeként ott van Micimackó egy konkrét körülményrendszer kellős közepén, de ez őt semmilyen formában nem köti meg, ez csak egy végtelen számú lehetőség kiindulópontjának tekinthető. Folytatódhat a történet úgy is, hogy belenéz a kosarába és nincs benne semmi, úgy is, hogy belenéz, és rothadt leveleket talál benne, ezért eldobja, de úgy is, hogy mézédes gyümölcs találtatik a kosárban, amit jóízűen befalatoz.

Tehát elmondható, hogy egy kocka, amit a diavetítőd a falra vetít, mindig egy újabb történet kiindulópontjának tekinthető. Most tegyük fel, hogy ez a diafilm, amit a gépbe tekertél, ez egy szuper, interaktív dia, ami azzal a tulajdonsággal bír, hogy a már lejátszott kockákat megőrzi, de a soron következő kocka mindig teljesen üres és aszerint kerül rá kép, mégpedig olyan kép, amit te magad alkotsz a most látott kocka alapján, ahogyan te azt elképzeled. Azonban miután minden kocka magában hordoz számos lehetséges folytatást – amik közül te választasz, pontosabban teremtesz magadnak egyet – amit a géped a falra vetít, ettől függetlenül a többi végtelen számú lehetőség is ott van, egy látens filmként, és szerteágazik számos más történetű diává. Elmondható tehát, hogy bár te itt a földön egy diafilmet nézel végig lineárisan – hiszen a gépedbe egyszerre csak egy filmet tudsz betekerni –, de azzal egy időben minden kockánál végtelen számú filmet gyártasz, amik ugyanúgy ott vannak, valóságnak tekinthetők, csak te most a diavetítődben lévő filmre fókuszálsz, és azt a történetet rajzolod magadnak a magad módján. Ahogy tekered így a filmet, minden egyes kocka valamilyen hatással van rád, s ezáltal a hatás által a jelenlegi kocka által ábrázolt képhez képest alkotod meg a következő kockát; tehát te ragaszkodsz ahhoz, hogy a történet minél inkább lineáris legyen, minél inkább tükrözze vissza a következő kocka az előző jelentését az által a ráutaló mondatrész által, ami előrevetíti a következő kocka történéseinek a lehetőségeit. Ez a fajta szemléletmód, ez a fajta életvezetés, hogy így mondjam, nem sok szabadságot ad a számodra, mert ezáltal olyan érzésed lehet, hogy az épp látott, illetve a már eddig látott képkockák meghatározzák a történet irányát. De ez persze nincsen így: ez csak egy illúzió, mégpedig azért, mert a jelen pillanatban nézett kép után üres kocka van, és te oda bármit rajzolhatsz, és senki nem várja el tőled, hogy ez oly módon kapcsolódjék az előzőhöz, hogy logikusan kikövetkeztethető legyen. A jelen példánál maradva, az egyetlen dolog, amivel számot kell vetned, hogy a most látható kockán lévő kosarat valamilyen módon be kell építened a történetbe. Ám minél kreatívabb ez a mód, minél inkább elszakad attól, amit a történettől elvárni lehet, annál nagyobb szabadságot ad számodra a történet folytatása során, hiszen ezzel el tudsz szakadni egy olyan sematikus gondolkodástól, ami azt eredményezi, hogy mindenkinek a diája nagyjából egy módon rajzolódik ki; csak míg az egyik embernél Micimackó málnát talál a kosárban, a másiknál almát. Azonban ha te ki tudsz lépni ebből a sémából, ebből a sematikus, logikailag kikövetkeztethető rendszerből, és tegyük fel, a te Micimackód megfordítja azt a kosarat, rááll és ezáltal egy magas fára kapaszkodik, ahol egy rigócsaláddal találkozik, akikkel beszélgetésbe kezd, így egy olyan fordulatot viszel a történetedbe, ami valahol megváltoztatta annak az eddig egy logikán történő, sematikus útját. Tehát elmondható, hogy ezzel az alkotó, kreatív hozzáállással valahol az eddig lejátszott kockákat is megváltoztatod, mert a történetnek egy ilyetén csavara folytán ezek a kockák, az ezeken lefektetett történések is más megvilágításba kerülnek. Miközben ily módon egyre és egyre kreatívabban alkotod meg mindig a soron következő képkockádat, lassan arra a következtetésre fogsz jutni, hogy tulajdonképpen téged semennyire nem kötnek a most éppen a képen látott elemek: hiszen a kreatív teremtés során ezek már nem egy meghatározott irányt mutatnak meg számodra, hanem a kreativitás számtalan lehetőségéhez vezető végtelen utat.

Sokan teszik fel azt a kérdést: „jó, jó, ezt értem, de mi van akkor, ha az épp aktuális képen valami egészen borzalmas képet látok, egy olyan képet, amiben sehol sem látom azt a lehetőséget, ami által ezt a történetet meg tudom változtatni, hogy számomra kellemesebb, tetszetősebb legyen a történet folytatása?” Erre az a válaszom, hogy soha nincs olyan képkocka, soha nincs egyetlen egy olyan borzalmas kép sem, amiből pár kocka ráfordításával nem lehet virágos rétet varázsolni. Miért mondom, hogy pár kocka után történhet ez meg? Ha az eddigi diafilm egy szörnyű csatatéren játszódott, ahol a történet szereplői mind sérült katonák, mindenhol háború zajlik és minden képkockán meghal valaki, valóban furcsa lenne a történet szempontjából, ha ott egyszer csak megjelenne egy virágos rét nyuszikkal és mókusokkal. Ennek egyrészt az az oka, hogy a történet csak lineárisan halad, csak egymásutániságában játszható le ezen a dián, a másik meg az, hogy ha már 20 kocka óta csak halottak, sebesültek, égő házak és romok szerepelnek a képkockákon, a néző, aki egyben vetíti is képet, könnyen ennek hatása alá kerülhet és már neki sem jut egyéb eszébe, mint még egy véres katona és még két robbantás. Ám ha birtokában van annak a tudásnak, hogy a mostani kocka elemeit felhasználva alkotja meg a következő képet, képes lesz, mondjuk, az egyik puskás embert a következő képre úgy ráfesteni, hogy elhagyja a puskáját. És innentől erre a szereplőre fókuszálva képes lesz az ő történetét lineárisan továbbvíve eljuttatni egy virágos mezőre, mert puska nélkül nem tud harcolni, bujdosni kezd, és 3 képkocka múlva már a virágos réten találja magát. Ez csupán elhatározás és fókusz kérdése, barátaim: ha az életetek filmkockájából, amit épp most néztek, ki tudjátok választani azt az elemet, amit úgy éreztek, könnyedén át tudtok vinni erre a virágos rétre, az automatikusan magával húzza a történet minden egyes elemét, hacsak nem ragaszkodtok még mindig annyira a háborús képekhez, hogy a virágos rétre ismét katonákat teremtetek puskával. Ugyanis ehhez is megvan a lehetőségetek, hiszen, mint mondtam, a lehetőségek száma végtelen.

Álljatok most meg egy percre és nézzetek a mostani életetekre úgy, mint egy kimerevített diakockára! Vizsgáljátok meg ezt a képet minden részletében. Ne törődjetek azzal, milyen képkockákon keresztül alakult ki ez a kép, az már lefutott, azt többé már nem tudod a falra vetíteni. Ám ha megnézitek ezt az itt és most kimerevített képet, biztos találni fogtok rajta egy olyan elemet, amit kreatív módon könnyedén ki tudtok billenteni a megszokott, berögződött logikai vágányról. Amint megtaláltátok ezt a pontot, kezdjetek játszadozni vele a képzeletetekben, próbáljátok ezt a történetet minél több módon ez által az egy elem által megrajzolni. S ha ezzel elég sok időt töltötök, ha van elég elszántság bennetek, hogy megtaláljátok azt a módot, ahogyan ezt az elemet átbillentitek egy másik történetbe, akkor váltok a magatok valóságának kizárólagos és szuverén teremtőjévé. Amíg a történet menete, vagy a többiek történetének a menete (akik netán előbb járnak már a filmjükben) határozza meg a te történeted menetét, nem vagy szabad, nem vagy a magad ura!

Merjetek kreatívok lenni, merjetek játszani a történeteitekkel, hiszen ez a legnagyobb gyönyörűség számotokra, ami itt a földi életet a pokolból paradicsommá változtathatja!

Játsszatok felszabadultan, és mindig tudjátok: ti vagytok a vetítő, és film is a tiétek: azt ti rajzoljátok magatoknak, senki és semmi soha nem rajzolhat bele egyetlen vonást sem rajtatok kívül! Senki sem mondja azt, hogy az emberek minden filmjének egyforma története kell, hogy legyen. Senki nem mondhatja meg számotokra, hogy mit tartalmazzon az a film, mint ahogy a filmek alapvetően nincsenek is hatással egymásra. Vannak olyan pillanatok – miután ez is a játék része – hogy a magad filmjét rávetíted egy másik diavetítő által kivetített képre és ebből kifolyólag egy sokkal színesebb, mozgalmasabb képet hoztok létre közösen, de hogy mikor, kinek melyik kockájára vetíted a magad által választott kockádat, az csak a te személyes választásod eredménye. Semmi, de semmi nem jelenhet meg a te vásznadon, csak az, ami a te vetítődben van, illetve mások vetítőjének csak az a kockája és csak akkor, amire és amikor te engedélyt adsz. Ezt hívjuk társteremtésnek, és erről fog szólni a következő beszélgetés.