Cat blogja

Az ember mily gyarló 

némely.

Látszólag kedves,

mégis bánat él
mélyen...

Bánatos, törött lelkek,

melyek

fájdalmaktól
üvöltenek.

Hazug ígéretek rabjaként terveztem a jövőmet,

benne láttam a jövendőbelimet,

de neki talán csak játék voltam, egy zsákutca,

s én vakon belesétáltam a csapdába.

Csalódott vagyok és tehetetlen,

hogy történhetett ez meg velem?

Mindent feláldoztam a szerelem oltárán,

de én is csak áldozat lettem csupán...

Kérdem én: Mit érnek az életre szóló, felejthetetlen élmények, a szívhez szóló dalok, s a könnyfacsaró látképek, ha az ember nem tudja azokat megosztani azzal, akit a szívéhez legközelebb érez?
Teljes értékű az élmény anélkül is? Vagy csak fél- élmény?
Létezik olyan? Vagy csak tökéletesebbnek éreznénk mindezeket, ha a lelkünk másik felével is megosztjuk?

Szándékosan kiürített érzelmek hatalmas kincses ládája.
Egy maszk, melyet felerőltetek gyermekien ártatlan orcámra,
Mely eltakar, s megvéd, mint pajzs a harcosokat a zord viadalokban,
Így indultam a nagy útra üresen, lélektelenül, teljes magányomban.

"Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen.

“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával.

Édes méregcseppekkel csókolja a számat az élet,

Mind hazugságok, melyek máza beborítja lelkem…

E szépen daloló muzsika hangját nem tudom elengedni már,

Mélyen belém ivódott, mely boldogít, s egyben maróan fáj!